Július negyedike az Egyesült Államokban a függetlenségi nyilatkozat ratifikálásának, így a függetlenségnek a napja, az állam legfontosabb nemzeti ünnepe, mely sok tekintetben hasonlít az általunk is megszokottakhoz, de legalább ennyire sajátosan amerikai is (például ezen a napon tartják az ország leghíresebb hotdogevő-bajnokságát). A nap hagyományosan pártoktól és napi politikától független féktelen patriotizmusról szól, így ebben a cikkemben én is egy kicsit szeretnék eltekinteni az aktuális eseményektől (bár a végén ki kell majd térnem rájuk mégis), és beszélni egy kicsit arról, milyen is a függetlenség napja Amerikában. 

“Parádékkal, látványosságokkal, sportokkal, fegyverekkel, csengőkkel és tűzijátékokkal kell megünnepelni [ezt a napot] a kontinens egyik végétől a másikig mostantól mindörökké” - írta John Adams, alapítóatya és későbbi elnök feleségének 1776. július 3-án. Bár itt Adams július másodikára gondol, ami szerinte a függetlenség napja (ezen a napon született meg a függetlenségi nyilatkozat, de csak két nappal később került ratifikációra), leírása egészen precízen bemutatja az ünnepély hangulatát bő kétszáz évvel később is. 

Az első demokrata vita második estéje a sorsolásnak köszönhetően tele volt erős jelöltekkel, akik többsége nem is okozott csalódást: míg az első nap inkább egy ideológiai eszmecsere volt, a második tele volt összecsapásokkal, egymást sarokba szorítani kívánó jelöltekkel. Az eseménnyel kapcsolatban előre sok kérdés volt: Mennyire tud Bernie Sanders kiemelkedni, amikor a mezőny elkezdte átvenni az ötleteit? Mekkora szerepet fog a kor játszani a kampányban? Ki próbálhat meg a volt alelnök és éllovas Joe Biden után menni? A kérdések többségére pedig az este talán megadta a választ. Elemzés az első demokrata vita második estéjéről.

Tegnapi írásomban azt írtam az első estéről, hogy nagyrészt a forgatókönyv szerint haladt, amennyiben minden jelölt a maga szintjén küzdött, hogy megerősítse bázisát. A második nap szintén megfelelt a várakozásoknak, igaz, itt azok teljesen mások voltak: mindenki komoly vitákra számított, és legfőképp arra, hogy mindenki megpróbál majd kiharapni egy darabot Joe Biden népszerűségéből, ami így is történt. Az esemény ezúttal a “vita” kifejezés egy egész másik oldalát mutatta: kevés olyan pillanat volt, amikor egyszerre csak egyvalaki beszélt, de nem ritkán négyen-öten is megpróbálták a tízből egymást túlkiabálni. Az este egyik alighanem legmaradandóbb idézete ehhez is kapcsolódott, mikor Kamala Harris kaliforniai szenátor azt mondta, az amerikaiak nem egy kajacsatát akarnak, hanem tudni, hogy kerül majd étel az asztalra. Emellett azonban sok más kérdésről is megnyilatkoztak a jelöltek.

Magyar idő szerint csütörtök hajnalban került sor az első demokrata tévévita első napjára Miamiben, ahol az összesen színpadra lépő húsz jelöltből tíz mondhatta el programját az országot érintő legfontosabb kérdésekkel kapcsolatban. Aki komoly összecsapásokra számított, nagyrészt hoppon maradt, aki azt gondolta, hogy megismétlődik, hogy elnökjelöltek egyenes adásban a péniszméretükről vitatkoznak, szintén. Azok viszont, akik rátermettségüket bizonyítani akaró, a műsorvezetők figyelméért küzdő jelölteket akartak látni, azok jó helyre kapcsoltak. Gyorselemzés az első vitáról, és annak lehetséges nyerteseiről.

Az első demokrata tévévita tulajdonképpen majdnem teljesen a forgatókönyv szerint haladt (leszámítva azt a részt, mikor egy hangtechnikai kavarodás miatt ötperces kényszerszünetetet kellett beiktatnia az NBC-nek). A kevésbé népszerű jelöltek azért küzdöttek, hogy kitűnjenek, az alulteljesítő elnökaspiránsok azért, hogy megerősítsék bázisukat, Elizabeth Warren pedig azért, hogy bebetonozza magát, mint az egyik legesélyesebb jelöltet. Nem valószínű, hogy a mai események meg fogják keverni a lapokat, de voltak páran, akiknek sikerült elérni a fent említett céljukat, míg mások látszólag nem érezték magukénak a helyzetet. A többségnek emellett egy másik kihívással is meg kellett küzdenie: a hatalmas mezőnyre tekintettel (ma tízen voltak színpadon, de összesen 24-25 ember van versenyben!) mindenki azokat a pontokat kereste, ahol különbözik a többiektől; a témák többségében ugyanis mindenki viszonylag hasonló állásponton volt: gazdasági reform, egészségügyi reform, és bevándorlási reform voltak a nap kulcskérdései.

Vészesen közelednek az első demokrata tévéviták (a vitákra itteni idő szerint csütörtök és péntek hajnalban kerül sor), melyeknek akár komoly hatásuk is lehet a demokrata jelöltségért folytatott verseny alakulására. Épp ezért érdemes lehet még előtte áttekinteni, hogy néz ki az Egyesült Államok két nagy pártjánál az előválasztás rendszere, hogy került kiválasztásra a párt jelöltje, és mennyire is demokratikus ez a rendszer.

Aki az elmúlt évtizedben folyamatosan figyelte az amerikai politikát, annak az előválasztási rendszer az az amerikai stílusú politizálás integráns része, az intézmény azonban csak az 1970-es években indult kialakulásnak, és csak a ‘90-es években érte el mai formáját. A szisztéma lényegét viszonylag könnyű körülírni: az előválasztás arról szól, hogy a nép szavazza meg, ki legyen az adott párt jelöltje. Bár a dolog ennél egy kicsit bonyolultabb, a nap végén így az elnökséghez vezető út mégis arról szól, hogy a jelöltnek több körben kell minél nagyobb számú szavazó számára rátermettségét bizonyítania és támogatását elnyernie, ha győzni akar. Nehéz lenne alulbecsülni, hogy ez egy mekkora energiát igénylő feladat: a versenybe szállt demokraták többsége már év eleje (sőt némely esetben már tavaly) óta kampányol, mely akár kitolódhat egész jövő novemberig, ha elég jól teljesít. Az út során pedig be kell járniuk gyakorlatilag az egész országot. Ha viszont az interneten, vagy a tévében követjük őket, úgy tűnhet, minden jelölt állandóan éppen Iowa és New Hampshire államban van, és ennek van egy egyszerű oka.

Június 18-án, majdnem napra pontosan négy évvel 2016-os kampánynyitója után, Donald Trump elindította 2020-as újraválasztási kampányát a floridai Orlandóban. Azt már lehetett tudni, hogy az elnök számol egy második ciklussal, ugyanis már beiktatása napján benyújtotta az induláshoz szükséges papírokat, azonban 18-a volt az első hivatalos 2020-as esemény. Ami azonban meglepő volt, hogy a kampánynyitó mennyire kísértetiesen hasonlított a négy évvel ezelőtti pillanatokhoz. Ebben a cikkemben röviden szeretném elemezni, hogy mit láttunk-hallhattunk, és milyen fogadtatást kapott a nap, amikor igazán elindult a verseny a Fehér Házért.

“Győztes csapaton ne változtass” - tartja a mondás. A Trump-kampány pedig pontosan így tett: ugyanazok az ügyek, ugyanazok a fordulatok, ugyanazok az ellenségek tértek vissza, amik a 2016-os év vitathatatlanul legnagyobb meglepetését hozták (oké, talán a második legnagyobbat a Leicester City bajnoki győzelme után). A helyszínválasztás sem volt véletlen: 2016-ban Trump egyik legfontosabb győzelme volt a legnagyobb billegőállam (hogy mi az a billegőállam, arról itt írtam bővebben), Florida megnyerése, melynek ráadásul 2020-ban is nagy szerepe lehet. A témák nagyobb része megmaradt, kiegészült azonban a ciklus első felének sikereivel, így megadta az alaphangot a következő másfél év egyre intenzívebbé váló kampányához.

Kate Brown aláírja az NPVIC-t (forrás: CNN)

Múlt szerdán Kate Brown, Oregon állam kormányzója, tizenötödikként aláírta a National Popular Vote Interstate Compactet, az egyezséget, mely ha hatályba lép, teljesen megváltoztatja az elnökválasztások működését. Az egyezmény célja a kétszás éve fennálló elektori rendszer újragondolása (tulajdonképpen annak méregfogának kihúzása), mely ügy az elmúlt időszakban amúgy is centrális volt a demokraták gondolkodásában. Minden érv ellenére azonban a kérdés kevéssé mozgatta meg a republikánusok fantáziáját, és ennek megvannak a politikai okai, mint ahogy mindkét álláspont racionális alapja is.

Az elektori rendszer egy sajátos, amerikai formája az elnökválasztásnak (igaz, nyomai megtalálhatók más államokban is), melynek lényege, hogy az elnököt az Elektori Kollégium választja, melynek tagjai az államok erre megbízott képviselői. A tagállamok (illetve a főváros, Washington, D.C.) lélekszámuktól függő arányban kapnak elektorokat, melyet a tízévente tartott népszámlálás határoz meg. Jelenleg az ötvenből 48 államban úgynevezett “winner-takes-all” rendszer van: a jelölt, aki a szavazatok többségét kapja az adott államban, megkapja annak összes elektori szavazatát. Ez azonban felvet egy problémát: egy jelölt hiába nyer elsöprő többséggel sok helyen, ha sok másik választást 1-1 szavazattal elveszít. Ekkor ugyan országosan ő szerez több szavazatot, a rendszer aránytalansága miatt azonban az elektori többség hiányában veszít. Ilyenre eddig a történelemben ötször került sor: háromszor még a 19. században, az elmúlt két évtizedben azonban kétszer is megtréfálta a rendszer ugyanazt a pártot, a demokratákat. Mind Al Gore 2000-ben (aki körülbelül 540 ezerrel több szavazatot kapott George W. Bush-nál), mind Hillary Clinton 2016-ban (aki szűk 3 millióval több szavazatot kapott Donald Trumpnál) abban a helyzetben találta magát, hogy a nép többségének akarata ellenére nem költözhetett a Fehér Házba. Az Elektori Kollégium idejétmúltsága már korábban is téma volt bizonyos körökben, ezek hatására pedig országos kérdéssé vált, ahhoz azonban, hogy igazságot tegyünk, meg kell értenünk azt is, hogy honnan jön maga az intézmény.

Az impeachment (magyarul általában vádemelési eljárás) az egyik leggyakrabban emlegetett szakkifejezés az amerikai politikával kapcsolatban, amelyre azonban a gyakorlatban meglehetősen ritkán kerül sor. Az Egyesült Államok bő 230 éves történelme alatt összesen két ízben történt sikeres elnöki impeachment, végül azonban a két államfő egyikét sem távolították el hivatalából. De mi is akkor az impeachment, miért is olyan nehéz végigvinni, és mennyi esélyünk van a közeljövőben látni egyet?

Bár az impeachment egy viszonylag tág fogalmi kör, jelen esetben csak az amerikai, szövetségi eljárásról fogok beszélni (az intézmény ugyanis létezik mind tagállami szinten, mind más országokban is, 2016-ban például impeachmentet követően távolították el a hivatalából Brazília akkori elnökét, Dilma Rousseffet). Az amerikai alkotmány kimondja, hogy bármely hivatalos személy ellen vádemelési eljárást indíthat a képviselőház, hazaárulás, vesztegetés, vagy bármilyen egyéb súlyos bűncselekmény, vagy vétség elkövetésének gyanújával. A harmadik, “bármilyen egyéb súlyos bűcselekmény” kategóriájáról nem beszél bővebben a szöveg, épp ezért az impeachment-törekvések általában erre szoktak hivatkozni, és ez adta az alapot az amerikai történelem legfontosabb eseteihez is.

Ugyan a 2020-as választásokig még másfél év van hátra, a pártokon belül ilyenkor már nagyban zajlik a kampány a jelöltségért. A republikánusoknál a verseny jelenleg nem tűnik izgalmasnak, ha semmi sem változik, Trump újrajelölése garantált. A demokratáknál viszont jelenleg 23-an vannak versenyben ezért az egy helyért. De kik a legnagyobb esélyesek, mit kell tudni róluk, és mit érdemes odafigyelni?

A demokraták 2020-as, történelmi nagyságú mezőnyét leginkább a “sokszínűség” szóval lehetne leírni: a jelöltek között van szenátor, képviselő, polgármester, üzletember, író, és volt alelnök is. A jelöltek negyede nő, etnikumot tekintve pedig van az indulók között fekete, spanyolajkú, ázsiai, és szamoai-amerikai is. Abban azonban közös ez a meglehetősen szedett-vedett mezőny, hogy mind Donald Trumphoz képest kívánják pozicionálni magukat. Vannak, akik magukra “kompromisszumteremtőként” tekintenek, szemben az elnökkel, mások pedig a klímaváltozás problémáját tűzték ki a zászlajukra, ellentétet húzva ezzel maguk és Trump között. Abban is hasonlóak, hogy ebben a túlzsúfolt mezőnyben mind azt a témát keresik, amit ők fognak képviselni, amiben ők többet tudnak adni a másik szűk két tucat embernél.

Az elmúlt pár hónapban az amerikai közéletet váratlanul nagy mértékben meghatározták a különböző államok újonnan hozott, abortuszt korlátozó törvényei. Alabamától Georgia és Ohio államáig fogadtak el olyan szabályozásokat, melyek drasztikusan korlátozzák a terhességmegszakítás lehetőségét. Ezek az új törvények láthatóan új szintre emelték a konfliktust: Hollywood egyre nagyobb része üzen hadat Georgiának, az alabamai jogszabály pedig még Trumpnak is sok. De hol van ennek a konfliktusnak a gyökere, és miért pont most éledt ez újra?

Az abortusz kérdésköre legalább 1973 óta folyamatosan terítéken van az amerikai nyilvánosságban. Ekkor hozott ugyanis ítéletet az amerikai Legfelsőbb Bíróság a Roe kontra Wade (a köznyelvben Roe v. Wade, vagy csak simán Roe) ügyben, ahol a bíróság viszonylag tág keretek között legalizálta az abortuszt. A döntésben, az egyszerűség kedvéért, a bíróság a terhességet harmadokra bontotta: az első harmadban gyakorlatilag teljes mértékben, a második harmadban megfelelő indokkal engedélyezte, míg a harmadik harmadban azt mondta, hogy az államoknak joguk van néhány kivételes feltételtől (mindenekelőtt ha az az anya egészségét veszélyezteti) eltekintve tiltani azt.

A döntés szinte rögtön kettéosztotta az amerikai társadalmat, és megszületett a pro-choice (az anya döntési szabadságát támogató), és a pro-life (a magzatra élőlényként tekintő, így azt védeni kívánó) mozgalom. A Legfelsőbb Bíróság elé az azt követő évtizedekben több, a témával kapcsolatos ügy is került, amik feladták a leckét a jogászoknak: mivel az alkotmány 1787-es megszövegezésekor az abortusz még nem igazán volt elérhető lehetőség, a szöveg nem foglal egyáltalán állást az ügyben. Ez vezethetett ahhoz, hogy míg Roe esetében a többségi vélemény kiemelte, hogy az alkotmány nem mondja ki, hogy a magzat személy lenne, konzervatív bírák később többször hivatkoztak arra, hogy másik oldalról a szöveg nem is ad jogot az anyának a terhesség megszakítására.

Az amerikai politika egyik nagy ideálja a konszenzusra törekvés: a túlnyomó többség - pártszínezettől függetlenül - úgy gondolja, a demokratikus működés egyik alapeleme kéne, hogy legyen a két párt közötti egyezség, és könnyes szemmel emlékszik vissza arra az időre, mikor az ilyenek még mindennaposak voltak. Alexandria Ocasio-Corteznek és Ted Cruznak tegnap sikerült felelevenítenie ezeket a szép időket, ráadásul a politikusok új kedvenc csatornáján, a Twitteren, a sajtó pedig imádta.

Az egész a tavaly először képviselővé választott, és rögtön progresszív demokrata sztárrá vált Ocasio-Cortez tweetjével kezdődött. AOC (ahogy gyakran utalnak rá) a Public Citizen nevű szervezet statisztikáját vette át, mely szerint a kongresszusból kikerülő politikusok túlnyomó része lobbistaként folytatja pályafutását, miután elveszti hivatalát. Ocasio-Cortez a következőt fűzte hozzá:

Ha a kongresszus tagja voltál (értsd: képviselő, vagy szenátor - a szerk.) és lelépsz, nem szabadna, hogy megtehesd, hogy rögtön visszafordulsz, és szolgálataidat egy lobbista csekkre fordítod.

 

Szerintem egyáltalán nem szabadna céges lobbistának lenni, ha a kongresszusban szolgáltál.