Az impeachment (magyarul általában vádemelési eljárás) az egyik leggyakrabban emlegetett szakkifejezés az amerikai politikával kapcsolatban, amelyre azonban a gyakorlatban meglehetősen ritkán kerül sor. Az Egyesült Államok bő 230 éves történelme alatt összesen két ízben történt sikeres elnöki impeachment, végül azonban a két államfő egyikét sem távolították el hivatalából. De mi is akkor az impeachment, miért is olyan nehéz végigvinni, és mennyi esélyünk van a közeljövőben látni egyet?

Bár az impeachment egy viszonylag tág fogalmi kör, jelen esetben csak az amerikai, szövetségi eljárásról fogok beszélni (az intézmény ugyanis létezik mind tagállami szinten, mind más országokban is, 2016-ban például impeachmentet követően távolították el a hivatalából Brazília akkori elnökét, Dilma Rousseffet). Az amerikai alkotmány kimondja, hogy bármely hivatalos személy ellen vádemelési eljárást indíthat a képviselőház, hazaárulás, vesztegetés, vagy bármilyen egyéb súlyos bűncselekmény, vagy vétség elkövetésének gyanújával. A harmadik, “bármilyen egyéb súlyos bűcselekmény” kategóriájáról nem beszél bővebben a szöveg, épp ezért az impeachment-törekvések általában erre szoktak hivatkozni, és ez adta az alapot az amerikai történelem legfontosabb eseteihez is.

Az impeachment menete

Az impeachment menete három, viszonylag egyszerű és közérthető lépésből áll. Első lépésként a kongresszus információt gyűjt. Ezt vagy lefolytathatják ők is (jelenleg a kongresszus több bizottsága is nyomozást folytat az elnök után, különböző ügyek kapcsán), vagy például egy erre kinevezett különleges ügyész jelentése alapján is elindulhatnak (ilyen volt Clinton esetében a Starr-jelentés, Trump esetében ilyen lehet/lehetett volna a Mueller-jelentés). Második lépésként a képviselőház szavaz a vádpontokról. Ha az elnököt egyetlen vádpontban is bűnösnek találják (ehhez egyszerű többség szükséges), akkor az elnököt - meglehetősen magyartalanul fogalmazva - “megimpeachelik”. Ennek még a hivatali tisztségével kapcsolatban nincs következménye, csak akkor, ha ezt követően a szenátus kétharmados többsége az elnök eltávolítása mellett szavaz. Amennyiben ez megtörténik, úgy az alelnök (hiányában a következő személy az utódlási sorban) veszi át az elnöki tisztséget, az elnökkel szemben pedig akár rendes bírósági eljárást is lehet indítani, az ügy természetétől függően. Az amerikai történelem során eddig két elnök ellen sikerült vádat emelni, ők Andrew Johnson és Bill Clinton voltak, a szenátusi kétharmados többség azonban egyik esetben sem volt meg, így mindketten hivatalukban maradhattak.

Korábbi példák impeachmentre: Johnson és Clinton (továbbá Nixon)

Az első elnöki impeachmentre 151 évvel ezelőtt, 1868-ban került sor, Andrew Johnson elnökkel szemben. Johnson egy viharos figurája volt a maga korának: a polgárháború alatt radikális északiként a dél visszaolvasztását, a polgárháborús bűnösök vagyonának teljes elkobzását, és az összes fekete felszabasítását hirdette. Johnson stílusa annyira tetszett Abraham Lincolnnak, hogy őt választotta maga mellé alelnöknek 1864-es újraválasztásakor. Azonban mikor az elnök meggyilkolásával a hatalom Johnsonra szállt, az elkezdte kimutatni valódi oldalát: valójában mindvégig egy elvakult rasszista volt, aki pusztán politikai opportunizmusból és a déli elit iránt érzett megvetéséből játszotta el az emancipáció bajnokát. Ezzel a hirtelen pálfordulással a törvényhozás többségét maga ellen fordította (elnöki vétóinak több mint felét írta felül a kongresszus, ami rekord), és sokan várva várták az alkalmat, hogy keresztbe tehessenek neki. Az elnök pedig ezt alighanem szándékosan provokálta ki, mikor menesztette háborúügyi miniszterét, Edwin Stantont, a kongresszus beleegyezés nélkül, ami akkor törvénysértésnek minősült. A képviselőház nagy többsége tizenegy vádpontban találta bűnösnek Jonhsont, a szenátusban azonban egyetlen szavazat híján nem volt meg a kétharmad, így az elnök hivatalban maradhatott.

Bill Clinton híres nyilatkozata, ahol tagadja, hogy szexuális kapcsolata

lett volna Monica Lewinsky-vel

A másik, közismertebb, sikeres impeachment William Jefferson Clinton esete. Clintont először egy Paula Jones nevű nő vádolta meg az elnököt azzal, hogy még Arkansas kormányzójaként szexuálisan zaklatta őt. Ehhez később hozzákapcsolódott a híres Lewinsky-ügy: Monica Lewinsky egy fehér házi gyakornok volt, aki szexuális kapcsolatba került az elnökkel. Mindkét ügy részévé vált Kenneth Starr, különleges ügyész nyomozásának, aki végül tizenegy lehetséges impeachment-alapot nyújtott át jelentésében, melyek többsége arról szólt, hogy az elnök különböző módokon próbálta akadályozni, hogy ezek az ügyek, és annak részletei nyilvánosságra kerüljenek. A republikánusok által uralt képviselőház két vádpontban találta bűnösnek Clintont 1998 végén, részben az esküdtszék előtt tett hamis állításai, részben a fent említett esetekkel kapcsolatban, az igazságszolgáltatás akadályozására tett kísérleteiben. A republikánus többségű szenátus azonban itt messze nem szedte össze a kétharmadhoz szükséges szavazatszámot (ez ekkor 67 szavazat volt, a két vádpontban 45 és 50 szenátor szavazott az elnök bűnösségére), így Bill Clintont sem sikerült elmozdítaniuk.

Bár nem került sor impeachmentre, hagyományosan ide szokás sorolni a Richard Nixon lemondásához vezető botrányt. Az ő ügye 1972 júniusában kezdődött, mikor öt betörő behatolt a Watergate-komplexumba, a Demokrata Párt központjába. Ekkor még nem volt egyértelmű, hogy ki áll az ügy mögött, és feltehetőleg az elnök maga sem tudott az esetről, mindazonáltal a botrány 1973-ra elérte a Fehér Házat, ahol Nixon több fontos tanácsadója is lemondásra kényszerült, a további nyomozással pedig Archibald Coxot, mint különleges ügyészt, bízták meg. Az elnök a “szombat esti mészárlás” néven elhíresült esemény után került az eset középpontjába: Nixon felkérte igazságügy-miniszterét, hogy távolítsa el Cox-ot, majd mikor az helyette felmondott, annak helyettesét, aki szintén felmondott, így a ranglétra harmadik helyén lévő Robert Bork menesztette őt végül Az ügy következményeként a képviselőház igazságügyi bizottsága elkezdte megtárgyalni az impeachment-eljárás lehetőségét, végül pedig három vádpontot szavaztak meg, melyek szerint az elnök akadályozta az igazságszolgáltatást, visszaélt hatalmával, és nem működött együtt a kongresszussal. A vádpontokat a képviselőház elé kellett volna terjeszteni, azonban az újabb és újabb terhelő bizonyítékok előkerülése miatt, a megalázó megbuktatást elkerülendő, Nixon, első és egyetlen elnökként, önként lemondott hivataláról.

Az impeachment jövője

Amint azt az eljárás bonyolultsága is mutatja, az alkotmány megszövegezői azt akarták, csak kivételes esetben lehessen az elnököt, mint választott személyt, eltávolítani a hivatalából. Ezt az is mutatja, hogy ehhez az államfőnek a törvényhozás mindkét házának bizalmát el kell veszítenie, amelyeket gyakran nem is ugyanaz az erő birtokol; igaz, az alapító atyák még nem feltétlenül gondolkodtak pártokban (az ország első elnöke, George Washington, egyenesen a demokrácia leépülését látta a pártosodásban). Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, az elnöknek valami egyértelmű, súlyos kihágást kell tennie, amellyel a saját szimpatizánsait is elfordítja magától. Johnsonnak részben maradtak pártfogói, részben nem volt tiszta, hogy jogsértést követ-e el (később a Legfelsőbb Bíróság az eljárás alapjául szóló törvényt alkotmányellenesnek minősítette). Clintonnál kevesen vitatták, hogy helytelenül cselekedett, annál többen, hogy ér-e az ügy annyit, hogy ezért történelmet kelljen írni, amelyet erősített az is, hogy az eljárás közben több republikánus képviselő is hasonló, szexuális természetű botrányba keveredett. Richard Nixon alighanem nem kerülhette volna el ezt a végzetet, ez azonban annak is köszönhető, hogy ahogy a szerepe a Watergate-ügyben egyre tisztább lett, támogatottsága a lakosság körében úgy esett be harminc százalék alá.

Mindezen korábbi esetek fényében úgy tűnik, az impeachmenthez elengedhetetlen egy tiszta és megalapozott vád, mely szerint az elnök valami olyat tett, mellyel egyértelműen törvényt sértett, és melynek kihatása lehet az ország demokratikus működésére (alighanem ez az elem hiányzott Clintonnál). Ez a tiszta és vitathatatlan törvénysértés hiányzik Donald Trump példájából. Ennek az egyik oka, hogy sokan úgy érezték, ezt a törvénysértést a különleges ügyésznek kell kimondania, és mint arra első cikkemben utaltam, Robert Mueller és csapata nem volt hajlandó sem felmenteni az elnököt, sem kimondani annak bűnösségét. A jelentés feltár több olyan esetet is, ahol az elnök cselekedetei legalábbis egy jogi “szürke zónába” esnek, azonban ezek nem eléggé tisztán törvénysértő, demokratikus működést károsító cselekedetek ahhoz, hogy az elnök elveszítse a saját pártjának támogatását. A szenátust jelen pillanatban 53-47 arányban birtokolják a republikánusok, ami azt jelenti, hogy húsz republikánus szenátornak kéne Trump ellen fordulnia, hivatalosan pedig egy sem tette még meg.

Nancy Pelosi, demokrata házelnök

A demokratáknak így az maradhatna, hogy a képviselőházban “megimpeacheljék” az elnököt, majd aztán a szenátusban óriási vereséget szenvedjenek. Ez a forgatókönyv azonban nagyon sokban hasonlít a Clinton-ügyre: ott a republikánus többségű ház tett hasonló kísérletet, az eredmény pedig magáért beszél: amint azt a Time visszaemlékezése kiemeli, Clinton támogatottsága az impeachment-eljárás heteiben érte el nyolcéves csúcsát. Egy ilyen súlyú eljárás az átlagosnál is jobban megosztja a lakosságot, és arra kényszeríti, hogy színt valljon vagy az elnök ellen, vagy az elnök mellett, mely utóbbi tábort erősítheti az is, ha az emberek nem érzik helyesnek az államfőt ilyen eljárás alá vetni. Jelenleg a demokrata képviselőcsoportot tehát ez a belső ellentét hajtja: vannak, akik politikai meggyőződésüktől, vagy igazságérzetüktől fűtve az eljárás megindítása mellett állnak, míg mások nyugalomra intenek, félve az impeachment politikai következményeitől. Ez utóbbi tábort erősíti jelen pillanatban még Nancy Pelosi házelnök, a képviselőházi demokraták vezetője. Pelosinak óriási hatalom van a kezében a pártján belül, így az ő nyilatkozatait érdemes figyelni (néhány napja például már azt mondta, az impeachment lehetősége nincs kizárva). Az azonban, ahogy távolabb kerülünk a Mueller-jelentés közzétételétől, egyre valószínűbbnek tűnik, hogy újabb bizonyítékok nélkül nem kerül sor a 2020-as választások előtt vádemelésre.

Kövesd a Kapitóliumot Facebookon is, hogy ne maradj le a posztokról, illetve további gyorselemzésekről.