Aki az elmúlt évtizedben folyamatosan figyelte az amerikai politikát, annak az előválasztási rendszer az az amerikai stílusú politizálás integráns része, az intézmény azonban csak az 1970-es években indult kialakulásnak, és csak a ‘90-es években érte el mai formáját. A szisztéma lényegét viszonylag könnyű körülírni: az előválasztás arról szól, hogy a nép szavazza meg, ki legyen az adott párt jelöltje. Bár a dolog ennél egy kicsit bonyolultabb, a nap végén így az elnökséghez vezető út mégis arról szól, hogy a jelöltnek több körben kell minél nagyobb számú szavazó számára rátermettségét bizonyítania és támogatását elnyernie, ha győzni akar. Nehéz lenne alulbecsülni, hogy ez egy mekkora energiát igénylő feladat: a versenybe szállt demokraták többsége már év eleje (sőt némely esetben már tavaly) óta kampányol, mely akár kitolódhat egész jövő novemberig, ha elég jól teljesít. Az út során pedig be kell járniuk gyakorlatilag az egész országot. Ha viszont az interneten, vagy a tévében követjük őket, úgy tűnhet, minden jelölt állandóan éppen Iowa és New Hampshire államban van, és ennek van egy egyszerű oka.

Öt hónap, ötven állam 

Az előválasztási rendszer egyszerre hasonlít az elnökválasztáshoz, és különbözik abból. Hasonlít, amennyiben a választók itt is közvetve választják a számukra szimpatikus jelöltet (igaz, itt delegáltak vannak, nem elektorok, róluk később), de különbözik, amennyiben az államok egymástól eltolva, egy öt hónapos időszakon belül szavaznak le. Hagyományosan a tagállamok sorát Iowa kezdi mindkét pártnál, majd egy hétre rá (ezek a New York Times szerint jövő február elején-közepén lesznek) New Hampshire következik. Mivel ez az első két esemény, ahol megmutatkozik a választók akarata, ezek különösen nagy médiafigyelmet szoktak kapni. Ez abból is következik, hogy az évtizedek során axiómává vált, hogy egyik vagy másik megnyerése nélkül nem lehet eljutni a jelöltségig, erre ugyanis a modern előválasztások történetében még nem volt példa. A versenyben akár tízen-tizenöten is elindulnak néha (vagy mondjuk 24-en, mint idén), és mindenki azt keresi, hogy ki lehet az életképes jelölt: aki nem tud rögtön az elején bizonyítani, annak a szavazói könnyen elbizonytalanodnak, a vagyonosabb támogatók pedig az esélyesebbek kampányait kezdik el finanszírozni.

Ha a 2016-os republikánus előválasztásokat vesszük alapul (ahol majdnem annyian indultak, mint most a demokratáknál), New Hampshire után már csak a legrátermettebb és/vagy erős anyagi háttérrel rendelkező jelöltek maradnak versenyben. Ezután még egy igazi tizedelésre számíthatunk, az úgynevezett “szuperkeddre”, valószínűleg március 3-án, ahol egyszerre 15 állam és terület fogja leadni szavazatát, és amelynek a kimenetele alapján legfeljebb is csak páran fognak versenyben maradni, de itt már akár el is dőlhet a jelöltség. Különösen igaz ez a demokratáknál jövőre, mert most először Kalifornia is ezen a kedden szavaz, ami messze a legtöbb delegáltat jelentő állam (ez például jól jöhet Kamala Harris-nek, aki az állam egyik szenátora, és így elég jó eredményt hozhat itt, feltéve, hogy nem adja már fel előtte a versenyt).

Delegáltak: a népakarat képviselői (általában)

Amint arról már fentebb írtam, csakúgy, mint az elnökre, a pártok jelöltjeire is közvetve szavaznak a választók, delegáltakon keresztül. Ezek a delegáltak a pártok jelölőgyűlésein fogják kiválasztani a jelöltet, melyre a demokratáknál jövő július közepén, a republikánusoknál augusztus végén kerül sor. Az, hogy ők hogy kerülnek kiválasztásra, az államonként változik, de legegyszerűbben lebontva két fő csoportjuk van: vannak elkötelezettek és nem elkötelezettek. Előbbi delegáltakat a választók választják, a jelölőgyűlés során pedig őket kell képviselniük, legalábbis egy bizonyos pontig. Ahhoz ugyanis, hogy valaki elnyerje a jelöltséget, szükség van a delegáltak többségének támogatására. Ha ez első körben nincs meg, akkor ők saját lelkiismeretük szerint átállhatnak máshoz, így megnyílik a politikai alkuk lehetősége. 1980-ban például az utolsó pillanatig delegációról delegációra próbált lobbizni a Ted Kennedy-kampány Jimmy Carter ellen, de előfordult már olyan patthelyzet is, hogy végül a delegáltak olyan politikust jelöltek, aki nem is indult az elnökségért (1880-ban például így lett elnök James A. Garfield, igaz, ez még jóval a modern előválasztási rendszer előtt történt). 

Ünneplő michigani delegáció a 2012-es republikánus jelölőgyűlésen (forrás: TIME) 

A delegáltak másik csoportja a nem elkötelezett (unpledged) delegáltak, melyeknek a demokratáknál jut nagyobb hangsúly. A republikánusoknál ugyanis ezekből nagyon kevés van, és ők is választottak, csak néhány államban a szabályzat nem köti őket választói akarathoz. Ezzel szemben a demokratáknál ezek a “szuperdelegáltak” (demokratikus intézményhez képest kicsit sokszor hangzik el az előválasztás kapcsán a “szuper” szó) a párt legfontosabb tagjai: magas beosztású képviselői a pártszervezetnek, emellett képviselők, szenátorok, kormányzók, elnökök és alelnökök. Mivel relatíve sok ilyen van (kb. a delegáltak húsz százaléka), 2016-ban például elég sok kritika érte, amennyiben ez könnyen lehet eszköz arra, hogy a pártelit befolyásolja a verseny kimenetét. A sok támadás miatt 2020-ra átalakították a szabályokat, megvágva az ő befolyásukat (pl. az első körben nem szavazhatnak, csak ha ott nem születik döntés), érdekes lehet tehát, hogy ez hogy hat ki a jövő évi eseményekre.

Demokratikus, vagy áldemokratikus intézmény?

Az amerikai előválasztási rendszer vitathatalanul az egyik legdemokratikusabb módja a jelölésnek, illetve egy lehetőség arra, hogy új arcok és ötletek tűnhessenek fel a politikában, így egy módja a közélet frissességének megőrzésének (2004-ben a jelölőgyűlésen tűnt fel egy fiatal illinois-i szenátorjelölt, Barack Obama). Ennek ellenére a rendszer messze nem teljesen semleges. A pártelit a szuperdelegáltakon túl is rengeteg módon tudja befolyásolni, hogy ki legyen a legesélyesebb jelölt, a vita szabályain túl a párt fontos anyagi támogatóinak befolyásolásáig. 2008-ban még könyv is született a témában, melyben a szerzők bemutatták, hogy az előválasztásokat végül jellemzően a pártelit támogatottja nyeri. 

Előfordulhatnak azonban olyan mértekű anomáliák is, melyeket nem tud a rendszer korrigálni: 2016-ban Donald Trump messze nem volt a republikánusok első választása, sőt sokáig élt a pletyka, hogy a párt célja megakadályozni, hogy többséget szerezzen. Egy ideig még azt is rebesgették, hogy akár visszahoznák a 2012-es vesztes Mitt Romney-t, vagy az akkori házelnököt, Paul Ryant is, és őket indítanák Clinton ellen (bár ezeket a híreket sosem erősítették még). A rendszer tehát, minden gyengesége ellenére, hozhat akár meglepetést is, a nap végén ugyanis a választók adják le szavazataikat, az, pedig, hogy ők kit fognak támogatni, az olyanoktól fog függeni, mint a tévéviták.

Kövesd a Kapitóliumot Facebookon is, hogy ne maradj le a posztokról, illetve további gyorselemzésekről. 

(Képek forrása: TIME & ABC News)