Kate Brown aláírja az NPVIC-t (forrás: CNN)

Múlt szerdán Kate Brown, Oregon állam kormányzója, tizenötödikként aláírta a National Popular Vote Interstate Compactet, az egyezséget, mely ha hatályba lép, teljesen megváltoztatja az elnökválasztások működését. Az egyezmény célja a kétszás éve fennálló elektori rendszer újragondolása (tulajdonképpen annak méregfogának kihúzása), mely ügy az elmúlt időszakban amúgy is centrális volt a demokraták gondolkodásában. Minden érv ellenére azonban a kérdés kevéssé mozgatta meg a republikánusok fantáziáját, és ennek megvannak a politikai okai, mint ahogy mindkét álláspont racionális alapja is.

Az elektori rendszer egy sajátos, amerikai formája az elnökválasztásnak (igaz, nyomai megtalálhatók más államokban is), melynek lényege, hogy az elnököt az Elektori Kollégium választja, melynek tagjai az államok erre megbízott képviselői. A tagállamok (illetve a főváros, Washington, D.C.) lélekszámuktól függő arányban kapnak elektorokat, melyet a tízévente tartott népszámlálás határoz meg. Jelenleg az ötvenből 48 államban úgynevezett “winner-takes-all” rendszer van: a jelölt, aki a szavazatok többségét kapja az adott államban, megkapja annak összes elektori szavazatát. Ez azonban felvet egy problémát: egy jelölt hiába nyer elsöprő többséggel sok helyen, ha sok másik választást 1-1 szavazattal elveszít. Ekkor ugyan országosan ő szerez több szavazatot, a rendszer aránytalansága miatt azonban az elektori többség hiányában veszít. Ilyenre eddig a történelemben ötször került sor: háromszor még a 19. században, az elmúlt két évtizedben azonban kétszer is megtréfálta a rendszer ugyanazt a pártot, a demokratákat. Mind Al Gore 2000-ben (aki körülbelül 540 ezerrel több szavazatot kapott George W. Bush-nál), mind Hillary Clinton 2016-ban (aki szűk 3 millióval több szavazatot kapott Donald Trumpnál) abban a helyzetben találta magát, hogy a nép többségének akarata ellenére nem költözhetett a Fehér Házba. Az Elektori Kollégium idejétmúltsága már korábban is téma volt bizonyos körökben, ezek hatására pedig országos kérdéssé vált, ahhoz azonban, hogy igazságot tegyünk, meg kell értenünk azt is, hogy honnan jön maga az intézmény.

Az Elektori Kollégium

Az Elektori Kollégium megszületése alapvetően két okra vezethető vissza. Az egyik az önkényuralomtól való félelem: az alapító atyák féltek attól, hogy egy zsarnok könnyedén manipulálhatja az embereket egy fiatal demokráciában. Az elektori rendszert ezért egy “puffer-mechanizmusnak” képzelték: azt gondolták, hogy ez a formátum képes arra, hogy normális esetben a népet képviselje, kivételes esetben azonban felül tudja azt írni, ha veszélyeztetve érzi a jogállamiságot (sok állam ugyanis a mai napig engedi, hogy ők a lelkiismeretük szerint szavazzanak). Az alkotmány megszövegezői úgy gondolták, elektorokat választókerületenként fognak választani, ez a rendszer azonban gyorsan kikopott, és ma majdnem mindenhol (Maine és Nebraska kivételével) állami szinten osztják ki az elektorokat. A kiválasztásuk is sokat egyszerűsödött: ma többnyire az államok párttestületei választják ki őket, a választók pedig többnyire nem is tudják, ki a képviselőjük a Kollégiumban. Nem mellesleg az elektorok átlagemberek: az alkotmány külön kiköti, hogy nem lehet olyan személy, aki ezzel egyidőben választott hivatalt bír.

Egy másik fő érv az intézmény létrehozása mellett a kisebb lakosságszámú államok felé való gesztus gyakorlása volt. Az egész amerikai rendszer megteremtésének egyik legnehezebb ügye az volt, hogy hogy lehet garantálni egy szövetségi rendszerben, hogy a tagállamok egyszerre bírjanak ugyanakkora (vagy majdnem ugyanakkora) erővel, közben azonban figyelmbe véve, hogy egyes államok sokkal népesebbek másoknál. Ennek az alkuja lett a szenátus és a képviselőház létrehozása is: előbbibe minden állam ugyanannyi tagot delegál (számszerint kettőt-kettőt), míg utóbbiba lélekszámukkal arányosan. Ezt emeli át az elektorok számítása módszere is: minden államnak annyi elektora van, ahány szenátora és képviselője együttvéve (illetve ehhez adódik hozzá a fővárosé, ami mindig annyi, mint a legkisebb államé). Ez alapján jön össze az elektori térkép, amely így nézett ki a 2016-os választások eredményeképp:

A 2016-os elektori térkép (forrás: 270towin.com)

Politikai fegyver-e az elektori rendszer?

Az Elektori Kollégiumot kevés változás érte az elmúlt évtizedekben: Alaszka és Hawaii 1948-as csatlakozásával, és a fővárosnak 1964-től adott, lehető legkisebb számú elektorral (Washington, D.C.-nek amúgy nincs sem szenátora, sem szavazásra jogosult képviselője) elérte mostani taglétszámát. Az elmúlt két évtized szokatlan eredményei tehát inkább a társadalmi viszonyoknak tudhatók be, mint az intézményieknek. A demokraták növekvő mértékben a nagyvárosok pártjává váltak, míg a vidéki Amerika erősen eltolódott a republikánusok irányába.

Exit poll a 2016-os választásról: preferált jelölt a választó települése (város-külváros-vidék) szerint (forrás: CNN)

Ennek első látásra demokrata szempontból még van egy pozitív oldala is, hiszen ha nem is szereznek meg sok államot (a fenti térképen szemmel láthatóan több a piros), azok nagyobb “zsákmányok”: a négy legnépesebb államból kettő (Kalifornia és New York) megbízhatóan demokrata évtizedek óta. A rendszer kritikusai viszont - némileg joggal - mondják, hogy a rendszer egyenlőtlen, és a kis államoknak kedvez: elsősorban a nem lélekszámtól függő plusz két elektor okozza, hogy a legkevésbé népes Wyomingban harmadannyi emberre jut egy elektor, mint a legnépesebb Kaliforniában. Ez egy olyan konfliktus, amiben nehéz igazságot tenni: az egyik oldal joggal érvel azzal, hogy egy népesebb államban kevesebbet ér egy választópolgár szavazata, míg a másik fél nem alaptalanul mondja azt, hogy a rendszert okkal így hozták létre két évszázaddal ezelőtt. Nyilvánvalóan jelen pillanatban a formula vesztesei, a demokraták képviselik az előbbi, míg a republikánusok az utóbbi álláspontot. Érdemes azonban kiemelni, hogy az erőviszonyok folyamatosan változnak, és ez a tendencia, ahogy Nate Silver elemzőisten a 2016-os választások után írta, meg is fordulhat.

Az elektori rendszer kritikusai emellett azonban gyakran kiemelnek egy másik kritikát, ami az amerikai választási rendszer természetéből fakad, ez pedig az, hogy az államok többsége nem kompetitív. Az adott társadalom összetétele, és a pártok lassan változó választói bázisa okozza, hogy egyes részeken garantálható a demokrata siker, míg máshol évtizedes távlatokban látható az óriási republikánus fölény. Minnesota 1976 óta “kék” (vagyis demokrata), 1984-ben például egyetlen államként náluk Walter Mondale nyert, míg Ronald Reagan a többi 49-et besöpörte, míg például a már emlegetett Wyoming 1968 óta “piros” (vagyis republikánus). Ez a rendszer jelen pillanatban nem kifejezetten kedvez egyik pártnak sem, megközelítőleg ugyanannyi elektorral számolhat magabiztosan mindkét fél. Okoz azonban egy másik problémát, ami leginkább az államoknak fáj: a jelölteket nem is érdekli a többségük. A választás ugyanis az úgynevezett “billegőállamokban”, vagy “csatatérállamokban” dől el: azokban, amik nem stabilan az egyik vagy másik oldalra szavaznak. Ezekből a 2016-os választásokkor a Politico 11-et azonosított az összes ötvenből. Ez azt jelenti, hogy olyan államokban, mint Florida vagy Ohio, amik tipikusan ilyen “királycsináló” államok, rendszeresek a kampányesemények, míg mondjuk 2016-ban a három legnépesebb államban (ez Kalifornia, Texas és New York), összesen két eseményt tartott Clinton és Trump.

Kampányesemények száma 2016-ban, államok szerint (forrás: nationalpopularvote.com)

Az Elektori Kollégium jövője

A fent említett okokból az intézmény egy folyamatos egyenlőtlenséget hoz az amerikai rendszerbe: vannak politikailag fontosabb államok, és kevésbé fontos államok, valamint vannak fontosabb szavazók, és kevésbé fontos szavazók (egy georgiai demokrata és egy rhode islandi republikánus legfeljebb lelkiismeretességből megy el szavazni, a pártja szinte biztosan veszíteni fog). Ezek azonban nem újkeletű problémák, némely esetben még csak nem is egyediek, a többségi választási rendszerekben (mint például a briteknél) mindig vannak “kevésbé fontos szavazók”. Azt azonban nehéz vitatni, hogy az elektori rendszer bonyolult, és a választót elidegenítő, az intézmény jövőjének kérdése mégis alighanem csak a 2000-es és 2016-os eredmények okán értékelődött fel. Ma a demokrata elnökjelöltek többsége a Kollégium eltörlése mellett áll (többek között Bernie Sanders, Elizabeth Warren és Pete Buttigieg is, többek között róluk is itt írtam bővebben). Jelen pillanatban azonban úgy tűnik, a téma csak egy oldalt érdekel igazán, a republikánusok fantáziáját eddig nem igazán fogta meg. Mindazonáltal ha nagyobb támogatást szerezne a kérdés, akkor is valószínűtlen, hogy a hagyományos értelemben eltörölnék az intézményt: ahhoz ugyanis alkotmánymódosítás kell, ami egy iszonyú nehéz, és hatalmas támogatást igénylő eljárás. A Kollégiumot megszüntetni kívánók így egy alternatív utat kerestek, ez lett a National Popular Vote Interstate Compact, vagyis NPVIC.

Az NPVIC lényege, hogy az abban részt vevő államok megegyeznek, hogy elektoraikat az országosan többséget szerző jelöltnek ítélik oda, függetlenül a saját államuk szavazóinak döntésétől. Az egyezmény akkor lépni életbe, ha az azt ratifikálók elektorszáma elérné a megválasztáshoz szükséges többséget, ez ugyanis azt jelentené, hogy a legtöbb szavazatot szerző jelölt automatikusan többséget kapna a Kollégiumban is. Jelenleg az elektorszám körülbelül 73 százalékát jelentő államok álltak be a kezdeményezés mögé (ami amúgy bő tíz éves már, de az elmúlt fél évben négyen is csatlakoztak), így még messze van a cél. Annak eléréséhez pedig könnyen lehet, hogy a demokratáknak szükségük lesz valamennyi republikánus támogatásra, így tehát könnyen lehet, hogy a demokratáknak észérvekre és konszenzuskeresésre lesz szükségük, ha változást akarnak látni.

Kövesd a Kapitóliumot Facebookon is, hogy ne maradj le a posztokról, illetve további gyorselemzésekről.