Ted Cruz, az iowai kaukusz 2016-os republikánus győztese a győzelem estéjén (forrás: AP)

Iowa állama nem igazán kiemelkedő semmilyen tekintetben az Egyesült Államokon belül. Méretét és népességét tekintve közepes, etnikailag viszonylag homogén, de nem extrém módon (a lakosság kilencven százaléka fehér), egyetemei és sportcsapatai pedig nem tartoznak kifejezetten az élvonalba. Talán az egyetlen érv, ami a “Sólyomszem állam” mellett szól, az az, hogy elismerést érdemlő mennyiségben termelnek kukoricát, melyben elsők az országban. 

Amiben még elsők - és amire legalább ugyanilyen büszkék - az az, hogy négyévente itt tartja az első előválasztását minkét párt. Kezdetben ennek procedurális okai voltak (az állam előválasztási rendszere hihetetlenül bonyolult, ezért ezt kellett a leghamarabb elkezdeni), de leginkább a megszokással lehet indokolni, hogy így is maradt. Az évtizedek során pedig Iowa az amerikai politika egyik legfontosabb alakítójává vált. Néha új politikai szupersztárok születtek itt, néha ez az állam volt a végállomás nagy favoritoknak. Ami pedig a jelent illeti, a jelek arra utalnak, hogy a mai választás is tartogat majd meglepetéseket.

Mi az a kaukusz?

Az iowai előválasztás formáját tekintve nem szavazás, hanem kaukusz. A rendszer magyarként (sőt, akár nem “kaukuszoló” államból származó amerikaiként is) nehezen értelmezhető. A kaukusz egy gyűlés, melyen a párt tagjai összegyűlnek (általában egy középületben, pl. iskolai tornateremben, könyvtárban, vagy akár templomban), és megpróbálják egymást az általuk támogatott jelölt mellé állítani. Ez párhuzamosan több mint 1500 helyen történik meg az államban, és ezeknek a helyi eredményeknek az összeadásával dől el, melyik jelölt hány delegáltat nyer, akik őt fogják képviselni a párt nyári jelölőgyűlésén (ahol eldől az elnökjelölt személye).

Amint ez ebből a leírásból is kiderül, a kaukusz egy teljesen más vérmérsékletet megkívánó műfaj, mint a hagyományos szavazás: a “kaukuszolónak” jól informáltnak kell lennie (hiszen az a feladata, hogy meggyőzzön másokat), és kellően motiváltnak kell lennie ahhoz, hogy több óráját áldozza rá erre az eseményre. Hogy ez mely jelölteknek kedvez, arra még a későbbiekben visszatérünk.

Iowa, a királycsináló

Ma már mindkét párt hellyel-közzel az államok lélekszáma szerint osztja el, ki hány delegáltat kap, így a 31. legnépesebb Iowának (mind New York City-t, mind Los Angeles-t többen lakják, mint a teljes államot) elvileg a befolyása elég csekély. A történelem azonban azt mutatja, hogy az iowai kaukusz az egyik legfontosabb napja az egész jelöltségért zajló versenynek. Ez ugyanis az első alkalom, amikor az indulók élesben megmérkőznek, itt derül ki először igazán, hogy ki az, akit a közvéleménykutatók felülmértek, és ki az, akit alul. Egy iowai győzelem azt üzeni, hogy a jelölt tényleg életképes, van valódi társadalmi támogatottsága.

Jimmy Carter az Iowa State Fairen (forrás: Politico)

Az első politikus, aki ráérzett Iowa jelentőségére, Jimmy Carter volt. Carter 1976-ban indult a demokrata jelöltségért, négy évvel azután, hogy a ma is működő előválasztási rendszer megszületett. Carter a viszonylagos névtelenségből vágott neki a versenynek: georgiai kormányzó volt ugyan, de a politikai elithez semmi köze sem volt, tizenöt évvel elnökké választása előtt még a családi földimogyoró-ültetvényen dolgozott egy Plains nevű, Isten háta mögötti faluban. Carter stábja ráérzett arra, hogy ahhoz, hogy farmerből lett politikus országos hírnevet szerezzen, egyszersmind elhitesse magáról, hogy életképes jelölt, az erőforrásokat Iowára kell összpontosítania. A történelem őket igazolta, hiszen Jimmy Carter 1976-ban meg is nyerte az jelöltségért, majd pedig az elnökségért vívott versenyt. Hasonlóképp Iowa helyezte fel a politikai térképre Barack Obamát (aki 2008-ban hasonló névtelenségből indulva lett Hillary Clinton kihívója, és legyőzője), négy éve pedig ez az állam szilárdította meg Bernie Sanders pozícióját a betonbiztos jelöltnek vélt Clintonnel szemben (bár Sanders itt nem nyert, de azt mindenki győzelemmel felérő kvázi-döntetlenként interpretálta).

Ha Iowában vagy...

Iowa az évek/évtizedek során egyre nagyobb szerepet kapott a kampányokban, ma pedig már majdnem minden jelölt hatalmas kampánystábokat szervez ki, irodákat nyit, és gyakorlatilag non-stop kampányt folytat hónapokon, akár éveken át. Túl az óriási hátországon, a jelöltek maguk is rendszeresen tiszteletüket teszik az államban, az iowaiak pedig elvárják, hogy ilyenkor ne csak politikusi, de civil, emberi oldalukat is megmutassák a jelöltek. Ennek az eredménye mindig néhány kínos pillanat, melyek többsége a minden év nyarán megrendezett állami vásár.

Bernie Sanders corn dogot eszik az Iowa State Fairen (forrás: NYT)

Az Iowa State Fair a választások előtti évben talán az az esemény, ahol az Egyesült Államok a legközelebb van valami közép-ázsiai demagóg féldiktatúrához. A politikusok egymásra licitálva próbálnak a nép legegyszerűbb gyermekévé válni: esznek, táncolnak, óriáskerekeznek, célba lőnek, és úgy általánosságban bevállalnak mindent, amitől az átlag iowai közelebb érezheti őket magához. 

Mire kell számítanunk?

Közhelyesen hangzik ugyan, de a fentiek alapján kijelenthető, hogy az iowai előválasztás nem csak egy sima választás: Iowa egy jelenség. Ez megjelenik a kampányokban, megjelenik a verseny kiemelt jelentőségében, és megjelenik magának a szavazásnak a jellegében is (bár nem Iowa az egyetlen kaukusz, az államok többségében mindkét párt hagyományos választásokat tart). Ez, amint fentebb is utaltam rá, bizonyos jelölteknek jobban fekszik, mint másoknak, és ez jelentősen befolyásolhatja a verseny eredményét. Bár elvileg a republikánusok is tartanak majd iowai kaukuszokat, azok szinte garantáltan nem fognak semmilyen meglepetést okozni, így itt csak a demokrata jelölt kérdését fogom érinteni.

Az iowai kaukusz nagyon sokáig egy négyesélyes verseny volt, a négy országosan is legerősebb jelöttel (ha nem számoljuk Michael Bloomberget, mivel ő egy nagyon rendhagyó kampányt folytat, mellyel külön cikkben fogok foglalkozni) az élen. Név szerint ők: Joe Biden, volt alelnök, Bernie Sanders, vermonti szenátor, Elizabeth Warren, massachusetts-i szenátor, és Pete Buttigieg, South Bend-i polgármester. A négyesélyes verseny azonban a hajrára elvileg kétesélyessé szűkült: a kutatások szerint a győztes Sanders és Biden közül fog kikerülni, jelen pillanatban pedig úgy tűnik, előbbinek áll a zászló. Ez azonban még sokat változhat.

Egyrészt bár ezeket a kutatásokat sok pénzből, profik végzik, mégsem ritkák a komolyabb mellényúlások (2016-ban Marco Rubio nyolc százalékkal szerzett többet a vártnál). Ennek az egyik fő oka, hogy nagyon nehéz kitalálni, hogy ki is fog részt venni a kaukuszon: egy ilyen esemény ugyanis sokkal több energiabefektetéssel jár, mint egy hagyományos választás (az általános konszenzus szerint amúgy ez a forma Sanders számára kedvező, az ő bázisa ugyanis alapvetően fiatalokból áll, akiknek megvan a szabadidejük és energiájuk egy kaukuszhoz, illetve kellően megszállottak is hozzá).

Hasonlóképp meglepetést okozhat a demokratáknál a 15 százalékos szabály, mely szerint fél óra vitázás után összeszámolják mindent körzetben a különböző jelöltek támogatóit, és akinek a támogatottsága nem éri el a tizenöt százalékot, annak a támogatói új jelöltet kell, hogy keressenek (vagy haza is mehetnek). Azt pedig nagyon nehéz előre megjósolni, hogy a küszöböt el nem érő jelöltek támogatói hova vándorolhatnak.

Iowa egy új fejezetet indít a Fehér Házért vívott versenyben: az események felgyorsulnak, az aspiránsok várhatóan gyorsabban hullanak majd. A mai eredmények pedig jó indikátorai lehetnek majd, hogy mennyi izgalomra számíthatunk.

A Jimmy Carterről szóló rész állításai a Camelot’s End: Kennedy Vs Carter and the Fight that Broke the Democratic Party c. könyvből, az iowai versenyről szóló állítások pedig többségében a FiveThirtyEight Politics c. podcastjéből származnak.