Magyar idő szerint ma hajnalban tartották a második demokrata vita első estéjét a Fox Színházban, a Michigan állambeli Detroitban. A tét sok jelöltnek nagy volt: a következő alkalomra már magasabb lesz a bejutási küszöb, sokukat alighanem most látjuk a tévében utoljára, így nekik muszáj volt agresszívebben, határozottabban képviselniük álláspontjukat, hogy ne maradjanak le. A végeredmény pedig egy kemény progresszív-mérsékelt vita lett, ami mindenekelőtt is a párt identitásválságára világított rá.

A mai este irányára már a mai jelöltek összetételéből is lehetett tippelni. Szemben az előző alkalommal (melyekről itt és itt írtam), ezúttal sikerült két, ideológiailag nagyon hasonló éllovast egy estére sorsolni Bernie Sanders és Elizabeth Warren személyeiben. A 24-25 versenyben lévő jelöltből vitathatatlanul ők ketten képviselik a leginkább szociáldemokrata (melyet Amerikában a liberális média inkább progresszívként, míg a konzervatív média szocialistaként aposztrofál) értékeket: állami egészségügy, megfizethető felsőoktatás, és a felsőosztály felé érzett ellenségesség jellemzi az ő platformjukat. Mint az este két legerősebb, egyben legmarkánsabb jelöltje, látszólag felkészülten érkeztek a mérsékeltek irányából érkező össztűzre, és mindketten magabiztosan állták a sarat.

Ahol vita volt

Az este irányát már rögtön a nyitóbeszédek alapján látni lehetett: a gazdaságpolitikájukban mérsékeltebb jelöltek közül már itt többen támadták az új, egyre inkább balra tolódó elképzeléseket (legfőképp az egészségügy témakörében). Nem nehéz kitalálni az e mögött rejlő logikát: a pártban sokan tartanak attól, hogy a Sanders-féle 2016-os áttörés okozta ígérgetéspolitika sok mérsékelt demokratát, függetlent, és kiábrándult Trump-szimpatizánst elidegeníthet, az ő kampányuk pedig pont nekik akar imponálni. 

John Hickenlooper (balra) és John Delaney (jobbra) egyaránt többször is szocialistának nevezték Sanders és Warren elképzeléseit (fotó: AP)

Ketten emelkedtek ki ezek közül: John Delaney, volt marylandi képviselő és az először színpadra lépő montanai kormányzó, Steve Bullock. A legtisztább vita az este folyamán az egészségügy kapcsán alakult ki, ahol mindketten egyértelművé tették Warrennel és Sanders-szel ellentétes álláspontjukat. Utóbbiak ugyanis programjuk alapjává tették az úgynevezett “Medicare-for-All” elképzelést, ami egy kizárólagos állami egészségbiztosítási rendszert hozna létre, a magán egészségbiztosítók felszámolásával. Ez az előbbiek (és a többi mérsékelt, mint John Hickenlooper, volt coloradoi kormányzó) szerint körülbelül 160 millió amerikait fosztana meg a biztosításától, arra alapozva, hogy az állami rendszerrel jobban járnának. Mivel a téma centrálisnak tűnik a következő hónapokat tekintve, külön cikket tervezek a kérdésnek, annyit azonban itt leírok, hogy a két progresszív azzal védte álláspontját, hogy a magáncégek problémája, hogy törekednek a minél magasabb költségért minél kevesebbet szolgáltatni. Elizabeth Warren például egy ALS-es példáját hozta fel, akinek a költséges kezelését nem állja a biztosítása. Jobbára a két tábor közé szorult (mind ideológiailag, mind fizikailag) Pete Buttigieg, South Bend-i polgármester és Beto O’Rourke, volt texas-i képviselő, akiknek reális esélyük van még sokáig versenyben maradni, így az este nagyobb részében megpróbáltak óvatosan lavírozni a mérsékelt és progresszív álláspontok között. Előbbi azonban (aki egy általa “Medicare-for-All-Who-Want-It”-nak nevezett, kiterjesztetett állami rendszert támogat, a magánrendszer megtartásával) itt vitte be az este egyik kulcsmondatát, mikor azt mondta, hogy nem kell a republikánusok véleményével foglalkozni, mert ha a szélsőbaloldali utat választják, akkor “őrült szocialistának” fogják őket nevezni, ha pedig a konzervatívat, akkor “őrült szocialistának” fogják őket nevezni.

Ez pedig nagyon jól jellemzi azt, ahol a demokraták jelenleg állnak: 2016-ban több olyan államot is elvesztett Clinton, amit hagyományosan a párt magabiztosan nyert, amiben sokan azt látták, hogy lassan elkezdtek eltávolodni évtizedekig hűséges, konzervatívabb, kékgalléros bázisuktól, ezért a mérsékelt politikához való visszatérést javasolják. Eközben azonban mások a strukturális problémák (mindenekelőtt a középosztály eltűnésének és a társadalom kettészakadásának) megoldását a megerősített állami szerepvállalásban látják. Jelen pillanatban egyik fél sem bír tiszta többséggel, a középutat viszont nagyon nehéz megtalálni, amint azt a vita is jól mutatta.

Bernie Sanders és Elizabeth Warren az egész vita során kerülték az egymással való konfrontációt (fotó: AP)

Ahol nem volt vita

Bár a vita első fele egy elég sötét képet festett a párt útkeresését illetően, a második fele megmutatta, hogy bizonyos értékekben egyet tudnak érteni. Volt kis vita például a klímapolitika kérdésében, abban azonban messzemenőkig egyetértettek, hogy a Trump-kormány közel sem tesz annyit, amennyi szükséges lenne. A tévévitákban előszeretettel imponálnak a jelöltek az államnak, ahol azt rendezik, és ez most sem volt másképp: Michigan az amerikai autóipar legfontosabb állama, amely jelenleg körülbelül 179 ezer embert foglalkoztat. Épp ezért többen is fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy “elektromosautó-hatalommá” kívánják tenni az országot.

Ugyanígy egyetértettek abban, hogy továbbra is létezik bizonyos szintű intézményesült rasszizmus az országban (itt meglepő módon egyikük sem hivatkozott arra a friss ügyre, hogy az elnök többször is kritizálta az elmúlt hetekben Elijah Cummings demokrata képviselőt, és a fekete többségű Baltimore városát, amit sokan a médiában színtiszta rasszizmusként interpretáltak). Ugyanígy egyetértettek abban, hogy a fegyvertartás szigorítására van szükség. Itt nem hangzottak el kifejezetten radikális elképzelések, csak a megszokottak (melyeknek meg is van a társadalmi támogatottsága): bevezetni általános biztonsági átvilágítást minden vásárlásra, bezárva olyan kiskapukat, mint “fegyverexpo-kiskapu” (a kifejezésnek nem találtam magyar megfelelőjét), kiegészítve szigorításokkal a pszichés betegek fegyvertartását/vásárlását illetően.

Ki nyert, ki vesztett?

A legutóbbi vita második estéjével szemben, ahol Kamala Harris volt tisztán a nyertes, ezúttal nem teljesen tiszta, hogy ki fog jól kijönni ebből az alkalomból. A legutóbbi NBC-s moderátorokhoz képest ezúttal a CNN-nél sokkal agresszívebben figyeltek a műsorvezetők arra, hogy keretek között tartsák a vitát, félbeszakítottak jelölteket, kérdéseikkel pedig konfrontációt akartak kikényszeríteni, sikerrel. Majdnem mindenkinek sikerült átadnia az üzenetét, és egyértelműsítenie, hol áll az ideológiai spektrumon. A CNN a mérsékeltek közül Delaney és Bullock teljesítményét emeli ki, és egyetértek velük: ő kettejüknek sikerült felvenni a kesztyűt a két legerősebb versenytárssal. 

A sajtó véleménye bár vegyes Buttigieg teljesítményéről, ő tudta legjobban hozni az obamai középutas-álláspontot, ami sokaknak szimpatikus lehet. Más tekintetben, de győztes volt Marianne Williamson spiritualista író, aki bár nagyon kevés politikailag értelmezhető állítást fogalmazott meg, sokakkal ismertethette meg életfilozófiáját a szeretetről, ami minden bizonnyal ki fog hatni könyveladásaira (a Google Trends szerint az ötven államból negyvenkilencben ő volt a legkeresettebb jelölt a vita után).

Az abszolút vesztes Beto O’Rourke és Amy Klobuchar volt. Mindketten komoly várakozásokkal csaptak bele a kampányba, mindketten hamar lendületüket vesztették, egyikőjüknek sem sikerült megmenteni a jelöltségüket az első alkalommal, és nem tudtak maradandót alkotni ezúttal sem. Mindazonáltal valószínűleg sikerül majd bejutniuk a szeptemberi vitára, ezekre a kampányokra pedig sokkal inkább hosszútávfutásként kell tekinteni. 

A vita második estéjére holnap, itteni idő szerint hajnali kettőkor kerül sor, a másik tíz kvalifikált jelölt szereplésével.

Kövesd a Kapitóliumot Facebookon is, hogy ne maradj le a posztokról, illetve további gyorselemzésekről. 

(Kép forrása: Getty Images)