E héttől a blogon minden hétfőn egy érdekességgel fogok jelentkezni az amerikai politika történelméből. Melyik két rivális alapító atya halt meg ugyanazon a napon? Melyik alkotmánykiegészítés elfogadása vezethető vissza egy másodéves egyetemista esszéjére? Volt-e az Egyesült Államoknak női elnöke? Ez a sorozat ezekre, és ehhez hasonló kérdésekre kíván majd választ adni. A sorozat első részében James A. Garfielddal és alelnökével, Chester A. Arthurrel szeretnék foglalkozni. Bár a két férfi nem kifejezetten büszkélkedhetett sok közös tulajdonsággal, egy hasonlóság biztos volt köztük: egyikőjük sem szándékozott elnök lenni. A körülmények fura és tragikus alakulása miatt azonban végül mindketten az ország legmagasabb tisztségében találták magukat, és a helyzet ellenére egyikőjük sem szolgálta kifejezetten rosszul az amerikai népet.

A Republikánus Párt 1880-ban egy fura kettősség problémájával küszködött: egyik részről úgy tűnt, sosem fogják már elveszíteni az elnökséget, másikról viszont nem tudták eldönteni, hogy kit akarnak a Fehér Házban látni. A párt 1860 óta birtokolta a legfőbb tisztséget, belül azonban messze nem voltak egységesek: megjelent egy szakadás az úgynevezett “Stalwart” és “Half-Breed” frakciók között, a két fél pedig különböző jelöltet támogatott. Ez a belső ellentét legtisztább formájában pedig az 1880-as jelölőgyűlésen mutatkozott meg.

Valaki más

Ugyan ma már a két nagy párt elnökjelöltjeit a delegáltak az előválasztások eredményei alapján választják, korábban ez nem így volt: 1880-ban (és még sokkal később is) még a párt tagjai maguk szavaztak, a jelöltség elnyeréséhez pedig a szavazatok abszolút többsége kellett. Bár már az első szavazásokon lehetett látni a patthelyzetet, csak a harmincnegyedik nekifutás után kezdtek el új jelöltet keresni, választásuk pedig James A. Garfield ohiói képviselőre esett. Garfield ígéretes választás volt a kifáradt delegáltaknak, ő ugyanis nem volt sem a Stalwart- sem a Half-Breed-frakció tagja, és a hasonlóan független John Sherman mellett kampányolt. A képviselő teljesen megrémült az akaratán kívül elnyert szavazatoktól, azonban hiába reklamált a levezető elnöknél, az nem volt hajlandó érvényteleníteni az eredményt. Két szavazással később elsöprő többséggel elnyerte a párt jelöltségét.

Bár Garfield nem számított a jelöltségre, és nem is kívánta azt, tudta, hogy gyorsan akcióba kell lendülnie, melynek legfontosabb része egy ideális alelnökjelölt választása volt. Választása Chester Alan Arthurre esett, de messze nem épp a két férfi ideológiai közelsége miatt: Arthur egy new yorki Stalwart volt, nagy kezdeményezettje a hivatalokat politikai és nem szakmai alapon kiosztó Stalwart-hagyományoknak. Garfieldék választása azért rá esett, mert tudták, hogy ahhoz, hogy legyen esélyük a választáson, muszáj konszolidálniuk a frakciót, hogy ne a saját pártjuk rontsa le esélyeiket. A választást a republikánusok nagy elektori fölénnyel nyerték, mely az újonnan megválasztott, egész életében melankolikus elnököt a depresszió szélére sodorta.

James A. Garfieldnek nem sok ideje volt bizonyítani rátermettségét, pedig könnyen lehet, hogy jó elnök lehetett volna: támogatta a polgári szolgálati reformot és szövetségi finanszírozású alapszintű oktatást, attól félt ugyanis, hogy a felszabadított feketék nem tudnak enélkül felemelkedni. Rövid elnöksége alatt komoly csapást mért a Stalwartekre is, mikor egy kinevezés miatt két vezetőjük tüntetőleg lemondott pozíciójáról, de ezzel nem sikerült az elnököt eltántorítaniuk, az esemény kapcsán pedig frakciójuk úgy meggyengült, hogy sosem állt fel belőle. Ezt a sikert azonban beárnyékolta, hogy alig négy hónappal beiktatása után Garfieldet meglőtte egy Charles Guiteau nevű chicagói ügyvéd. Az elnök két hónapig lebegett élet és halál között, végül azonban belehalt a rosszul kezelt sebek által okozott elfertőződésekbe.

Korabeli ábrázolás a merényletről

"Alelnök-Arthurből" "elnök-Arthurré"

Chet Arthur minden jel szerint az alelnökséget tartotta magának ideális pozíciónak: magas körökben mozoghatott, amihez viszont gyakorlatilag semmilyen kötelesség nem párosult. Kozmopolita new yorkiként sokkal jobban preferálta a dorbézolást, és a fényes fogadásokat, mint a politikai koalícióépítést, és mindennapi csatározást. Nem meglepő tehát, hogy mennyire megrázta őt, hogy elődjéhez hasonlóan akaratán kívül lett államfő. Különösen kínos volt, hisz a merénylet előtt pár héttel bukott hatalmasat a frakciója, így először sokan őt sejtették Guiteau mögött. Garfield több hónapos haláltusája azonban felkészítette őt a feladatra, amit a legjobban az mutat, hogy a szerzők gyakran hivatkoznak külön “alelnök-Arthurre” és “elnök-Arthurre”. Ahelyett, hogy visszahozta volna a politikai zsákmányszerzés korát, átvitte a törvényt, mely a Stalwartek végső bukását hozta. Arthur 1884-ben már saját jogán indult a jelöltségért, azonban elbukott James Blaine-nel szemben, a választásokon pedig 28 év után Grover Cleveland személyében ismét demokrata győzedelmeskedett.

Kövesd a Kapitóliumot Facebookon is, hogy ne maradj le a posztokról, illetve további gyorselemzésekről. 

(Képek forrása: Library of Congress)